Ebben az évben nagy veszteségek értek. Elveszítettem édesapámat, az öcsémet, és egy olyan embert, akit gyerekkorom óta ismertem. Aki ezt olvassa, talán azt gondolja: milyen keserűség lehet most bennem.
De nem így van.
Ha nem lenne Krisztusom, valóban nem lenne mibe kapaszkodnom. De hálát adok Istennek, hogy behívott az Ő egyházába, és mellém állított olyan testvéreket, akik segítettek hordozni ezt a terhet. Tudom, hogy imádságban is támogattak, és ez adott erőt.
Különösen hálás vagyok egyik testvéremnek, barátomnak is, aki mellettem állt. Aki rendszeresen olvassa a blogot, tudja, kiről beszélek: János testvéremről, aki nemrég írta is, hogy „együtt lóg a két család apraja-nagyja”. Ez is bizonyítja, milyen kegyes hozzánk az Úr, szánalmas, bűnös emberekhez. Ő előre tudja, mi a terve velünk, és csak annyi terhet enged ránk, amennyit elbírunk hordozni. És amikor leginkább szükségem volt rá, adott mellém egy barátot, aki meghallgatott.
Ezért hála és köszönet Krisztusnak, és neked is, János.
Nem tudom, hogyan tudtam volna mindezt feldolgozni, ha nem fogadom el Isten hívását, ha nem hallom meg az Igét.
A legfájdalmasabb veszteségem az öcsém halála volt. Fiatalon hagyott itt bennünket, de hiszem, hogy ő már jó helyen van, a mennyben.
Kedves testvéreim, ha gyászban vagytok, kérjétek az Urat imádságban!
Mert aki zörget, annak megadatik.
Ha kell, küld nektek egy lelki testvért, vagy egy gyülekezetet, akik segítenek hordozni terheiteket.
Ne maradjatok a gyászban és a keserűségben, mert az Úr minden sebre gyógyulást készített!
„Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” (Filippi 4,13)
Írta: Mányi Gábor