Gyerekkorom óta szeretem a húsvéti köszöntést, amelyet a katolikus és ortodox testvéreink használnak: “Krisztus feltámadt!” Válasz: “Valóban feltámadt!” Magam is használom reformátusként, mert érzem benne azt az ősi keresztyén meggyőződést, amely legyőzi a világ minden gonoszságát. Ez a hit köt össze bennünket keresztyéneket minden koron és időn át, áthidalja a nyelvi, nemi, faji és társadalmi különbözőségeket.
Mert mi nem akármiben hiszünk, hanem abban az Istenben, aki emberré lett, szenvedett, Poncius Pilátus alatt megfeszítették, pokolra szállt, de legyőzte a halált és feltámadott. Hiszünk benne, mert értünk tett mindent és előbb szeretett mindennél és mindenkinél.
A leglehetetlenebb helyzetből tért vissza, legyőzve ősi ellenségünket, a halált. Győztes élő Krisztusba vetett hit, győzedelmes hit. Ebben a régi köszöntésben keresztyénként megvallom a Feltámadottba és a feltámadás tényébe vetett bizalmamat. Beállok azok sorába, akik azon a bizonyos harmadik napon vitték a hírt: Krisztus feltámadt!
Tapasztalatból és hitből kiáltották oda a szomorkodó tanítványoknak. S az ő bizonyságtevésük nyomán egyre többen tapasztalták meg, hitték el ugyanezt, hiszen ők is találkoztak az élő Úrral. Milyen hosszú sor ez: hitből hitbe adódott át. S amikor én kimondom, ugyanez a sor folytatódik. Érzem, élem, tapasztalom és hiszem a feltámadt Krisztust. Ezért köszöntelek téged húsvétkor: Krisztus feltámadt! Megvallom, nem hallgathatom el az örömhírt ebben a szomorú, rideg és reménytelen világban, hogy a halál legyőzetett a megváltó názáreti Jézus által! Kijelentem és megvallom, erőteljesen hirdetem: “Krisztus feltámadott!”
De ezzel egyben válaszra késztetek másokat. Vagy aki nekem köszön, válaszra késztet engem. Ahol erre nem tudják a választ, bizonytalanul néznek, vajon mit kell erre felelni? De elgondolkodtató, ha ismerem is ezt a húsvéti köszönést, ha tudom is mi a helyes felelet, vajon amikor kimondom, nincs-e bennem ugyanolyan bizonytalanság, mint az üres sírt látó hitetlenkedő tanítványokban, vagy a találkozást és bizonyítékot kikényszerítő Tamásban? Mert a válasz nem kérdőjeles: “Valóban feltámadt?”, hanem konkrét és egyértelmű:”Valóban…!”
Nem a kételkedés hangja, hanem a bizonyosságé. Újra és újra elhangzik és nekem válaszolnom kell… Újra és újra számot kell adnom a bizonyosságomról, igen, tudom, hiszem, Jézus él! Megvallom veled együtt, s ebben a hitünkben azon nyomban össze is kapcsolódunk testvéri kötelékben: “Láttuk az Urat, mert feltámadt!” Ugyanabban a hitben élünk!
Persze ennek a köszönésnek is megvan a veszélye, nagyon könnyen megszokottá, rutinos szófordulattá válik. Elveszti minden tartalmát, egy húsvéti szokássá korcsosul a többi között. De még ebben a formájában is megvall és válaszra késztet sokakat.
Remélem, ha ezen az ünnepen találkozunk és köszöntelek: “Krisztus feltámadt!”, akkor nemcsak tudni fogod a választ, hanem hinni is fogod, amit mondasz: “Valóban feltámadt!” S akkor nemcsak két ember fog találkozni, hanem két testvér az Úr Jézus Krisztusban, az élő Istenben!
Írta: Szanyi György