Mostanában sokat beszéltem magamról. Lehetőség nyílt bizonyságot tenni Nyírmeggyesen, ahol a lelkészünk egy héten át evangelizált. A lélek arra indított, hogy tegyek bizonyságot emberek előtt arról, hogy az életemben megélt tragédiák, próbatételek közben Isten hogyan formált, és hogy volt, illetve van jelen az életemben.
Hatalmas és feltöltő erő, amikor a lélek akarja, hogy beszéljek! Különös élmény volt.
Bizonyságtételemet követően néhány nappal több testvéremmel is találkoztam, és beszélgettünk. Én ismét sokat beszéltem magamról, a múltamról, az átélt nehézségekről.
Egyik este azt éreztem, hogy kicsit túlzásba viszem, panaszkodásnak tűnhet, fogjam vissza magam.
Következő reggel a csendes perceimben a napi igét és igemagyarázatot olvasva erre a kétségemre Isten máris választ adott!
Idézem: „Adja az Úr, hogy emlékezzünk azokra a pontokra, amikor átélhettük az Ő szabadítását az életünkben. Emlékezzünk, tartsuk számon, beszéljünk róla másoknak – nehogy mi is elfeledkezzünk róla, és ezért hátat fordítsunk neki.”
Aztán eszembe jutott a néhány nappal korábbi napi ige, ahol Jézus tíz leprást gyógyított meg, de csak egy tért vissza és dicsőítette Istent (Lk,17,11-19)
Ebből az igéből is kitűnik, hogy nagyon fontos a hálaadás és az emlékezés.
Így kaptam Istentől útmutatást és megerősítést arra, hogy beszélnem kell az Ő megváltó és megtartó kegyelméről!
Írta: Simonné Katona Katalin