Gondterhelt lélekkel vánszorgó embertömeg a jelenkori karácsonyi képeslapok mintája, ha meg kellene festenem.
Mégsem haragszom rájuk, nem irigykedem, nem sajnálkozom.
Egy ideig minden évben azzal az elhatározással futottam neki az adventi időszaknak, hogy minden addiginál karácsonyosabb karácsonyt
fogok varázsolni otthonra, a házunkba, s a lelkembe is. Persze minden évben rájöttem, hogy megugorhatatlan a mérce, amit a kötelező
karácsonyi filmek ihletnek, s nem hogy a házunkban nem csorog a cukormáz, de még a lelkemben sem csillog – villog a táj.
Aztán megértettem, hogy minden élményem végső határa a gyermekkori varázslat, amelyet szüleim megteremtettek.
Szeretem a karácsonyt, de számomra a fények, a hangulat, a dallamok, a karácsonyfa és minden egyéb sokkal inkább ékei annak a hitnek, amellyel gyermekként
szembesülhettem, sem mint vakító szükségtelen elemei.
Szeretem, hogy karácsonykor azért ünnepelhetek, mert már ismerem a Megváltót. Nem keresem Jézuskát, mert már találkoztam az Úrral.
Azzal, aki értem is jött, aki értem is halt, ám mindehhez értem is meg kellett születnie.
A karácsony nem úgy jön, ahogy a média diktálja. Nem úgy jön, ahogy eltervezed. A karácsony minden évben ugyanazt hirdeti,
az Isten emberré lett, hogy az ember Istennel lehessen.
Ez az okom arra, hogy ünnepelni vágyom a karácsonyt! S hiszem, a gyermekkori varázslat alapja lehet annak a folyamatnak,
ahol az ember hiszi a hihetetlent s látja a láthatatlant!
Áldott karácsonyt kívánok mindenkinek! Az ünnep igazi!
Írta: Szilágyi-Papp Éva Adrienn